kairakuda

Recsegő-édes török réz-méz, illatos füst, sötét kocsmasarok, hideg asztallap a karom alatt. Ringató dob bilincs, dünnyögő basszus börtönőr, és vége.

Miért csak ennyi? Többet ide a sötét hangzat nedűből!

Alapból nem szeretem ezt a műfajt, igazából távol áll tőlem, hogy pedopoppal gyilkoljam önnön agysejtjeimet, ugyanis a legtöbb ebbe a kategóriába tartozó mű igen gyenge zenei lábakon áll (elég ha az ember rákeres mondjuk a "Pimpinkin" szóra). Ráadásul az sem mellékes, hogy a kedves, esetenként (amatőr)zenész szülők mennyire kizsákmányolási célzattal hajtják a haknibizniszbe önnön csemetéjüket...

Viszont ebben az esetben másról van szó, Miss Emma énekének megvan a maga hangulata, még ha a maga infantilis módján is, de abszolút szerethető. Zenei kíséret sem hagy maga után kívánni valót, a témák kiválasztása is biztos kezű mentorra utal. Nyugodtan nyomjuk hát csemeténk kezébe, károsodás mentesen fogja a gyermek zenei ízlése átvészelni, sőt...

Igen, ez az album fülbemászóan jó, megfelelő arányban vegyített minden részletében, amennyiben a hallgató egy pörgős, dinamikus mégis melódiákban, instrumentális élvezetekben gazdag jazzre vágyik...

Közel tökéletes keveréke ez a keleti zenének, a távoli India szívéből, és a harsány klezmernek, amit a jazz öntőformája fog egészbe a kellő finomsággal. Lüktető ritmusai anyaméhként kényeztetik az elalélt tudatalattit. Talán haldokló pillangó szárnyának verdesését követi a csillogó réz, szerencsére a kicsiny állat erőre kap, és tovaszáll távoli tájak mesés fűszerzamatát hagyva csak maga után.

Első hallásra Atlas Projekt-re emlékeztetett, de talán hajaz hangulatilag a Nigunra is... Igazából elég egyedi, így veszett fejsze nyele hasonlítani bármihez is.